Bozsik Yvette-tel a Bohóc kerestetik előadás kapcsán beszélgettünk gyűlöletről, félelemről, szeretetről, öregedésről, valamint arról, hogy bár a bohócok kimentek a divatból, mégis ők a legnagyobb avantgarde kísérletezők, forradalmárok.
A darab két kiöregedő, mellőzöttnek bohócról szól, vagyis ennél nyilván jóval többről… A világ megváltozott, s az új világban nem lelik helyüket. Úgy érzem, nagyon aktuális mindez, amikor a hagyományos értékek eltűnnek, s amik átveszik ezek helyét, nem igazán értékek. Sok ember érezheti magát kiöregedőnek, mellőzöttnek. Mit üzen nekik a darab? S mit üzen azoknak, akik az új világ csalfa értékei (mint a pénz, hatalom stb.) szerint élnek?
Tükröt szeretnék tartani a világnak, azt szeretném üzenni, hogy jó lenne visszakapni a normális, vagy normálisnak hitt életünket, még ha az is az illúzió része. Hogy a legfontosabb dolgok belül vannak és nem kívül, és hogy a saját bőröndünkben hordozzuk a friss levegőt és a szabadságot, ahogy az előadásban a bohócoknak is ott van benne minden, amire szükségük van.
Csak körül kell nézni a természetben: változnak az évszakok, a napszakok, a teremtett világ rendje a változás. Csak az ember akar benne egy állandó pozíciót magának, ahol biztonságban érzi magát, de ez az elme játéka. Minden nap úgy kell felkelni és úgy kell élni az életünket, mintha csak az az egy nap lenne. Minden egyes pici jó dologgal hozzátehet a világhoz valamit az ember.
Az előadás kapcsán beszélt arról, hogy gyűlöletben, félelemben élünk, s minderre reflektál a darab. Hogyan? S mit tehetünk a gyűlölet és félelem ellen?
Az utóbbi két év disztopikus világában a szabadság jelentősen korlátozódott, az élet egyre nyomasztóbbá vált. Az emberiségen eluralkodott félelem a betegségektől, a haláltól, a rettegés a háborútól – mind hatással voltak rám. De a múlton való kesergés éppen úgy nem vezet sehova, mint a jövőtől való szorongás. Az ember életében az egyetlen állandó a változás. Ha boldogok akarunk lenni, ezt a tényt elfogadva a jelenre kell koncentrálnunk, és megpróbálni elengedni nemcsak a szorongásainkat, hanem a keserűségeink forrásául szolgáló vágyainkat is. Mert csak így lehetünk szabadok.
Abban az időszakban, amikor elindultam az önismeret útján, jutottam el olyan tanításokhoz, amelyeknek köszönhetően mára teljesen más ember vagyok, mint voltam három évvel ezelőttig. De ehhez kellett az is, hogy kataklizma történjen a világban, megálljon egy időre az élet, így legyen időm magamba nézni. És akkor elhatároztam, hogy nem félek többé, a félelem helyett a szeretetet választom.
Matei Vişniec, a darab szerzőjének ez volt az utolsó, Romániában született színdarabja. Ceauşescu idejében műveit betiltották, majd Franciaországba emigrált. Ennek is van üzenete a darab kiválasztásában, s magában a műben?
A Bohóc kerestetik darabot először Rideg Zsófia, a Nemzeti Színház dramaturgja ajánlotta a figyelmembe, ismerve Vati Tamással közös színpadi előéletünket. A darabban kevésbé a politikai szempontok, mint inkább az abszurditása, a szépsége és a költőisége fogott meg. A szerzővel felvettük a kapcsolatot, így kiderült, a darabnak eddig ez az egyetlen táncszínházi feldolgozása.
A bohócok nem csak a cirkuszi porondon népszerűek, számos irodalmi műben, színdarabban, táncos produkcióban stb. tűnnek fel. Mit gondol, miért? Mi van a bohócokban, mit képviselnek ők tulajdonképpen?
A bohócok, ahogy Shakespeare drámáiban is, mindig kíméletlenül kimondhatják az igazságot, anélkül, hogy mártírokká válnának, mert ezt mindig kedvesen és humorral teszik, nem fegyverrel harcolnak, hanem játékosan tükröt tartva a gőgnek, az igazságtalanságnak és az egónak. A bohócok mára kimentek a divatból, mégis ők a legnagyobb avantgarde kísérletezők, forradalmárok.
Nekem valóságos „bohóctörténelmem” van, mert több darabban voltam már bohóc, például a Kabaré régi, Kamrabeli előadásában, a ’90-es években. Aztán a MÜPA színpadán mutattuk be a Kodály-Ligeti estet, és abban is két idős zongoraszerelő bohóckaraktert játszottunk Tamással. Ezt a kettőt most össze is gyúrtuk: az egyik bohócnak a parókája tér vissza, a másiknak pedig a jelmeze.
Ahogy elkezdtem olvasni a darabot, kiderült, van egy harmadik bohóc is, és nem volt kérdés, hogy akkor ez Kalmár Attila legyen, akivel szintén nagyon nagy múltunk van. A végén bejön még egy idősebb bohóc, ő pedig Zambrzycki Ádám.
A mű az öregedésről is szól, melyet a ma embere talán egyre kevésbé tud elfogadni. Egykoron az öregeket tisztelték, ma inkább sajnálják, esetleg lenézik, s rettegünk az öregedéstől. Mi változott?
Régen, vagy akár a mai keleti kultúrákban az időseknek tekintélye van, tisztelik őket, megbecsülik a bölcsességüket. A materialista szemléletmód sokat rontott az idősek társadalmi megítélésén, mellőzötté, feleslegessé váltak. A jóléti társadalom a testre koncentrál, az idősödő testet használhatatlannak, rejtegetnivalónak ítéli.
Nekem az öregedés nem probléma, nagyon szép tud lenni. Nagyon régóta dolgozom ugyanazokkal a táncosokkal, akikkel együtt öregszünk. Nagyon fontos az ő jelenlétük, miközben a társulat fele már fiatalokból áll, ami jó helyzet, egyszerre vannak jelen az idősebb táncosok és a fiatalabbak is. Ebben az előadásban megemlékezünk arról is, milyenek voltunk fiatalon, amikor együtt táncoltunk. Egyáltalán nem gondolom, hogy kevesebbek lennénk azért, mert már idősebbek vagyunk. Sőt, sokkal több tudást hordozunk a tekintetünkben.
A társulatunk nemrégiben együtt dolgozott Endo Tadashival, a világhírű idős butoh-mesterrel, aki egy háromhetes kurzus után pár éve HA DÔ címmel gyönyörű előadást koreografált a társulatunk számára. Nagy büszkeség, hogy pár év kihagyás után a darabot várhatóan bemutathatjuk jövőre a Színházi Olimpián is.
